A férfinak, aki utálta a karácsonyt

Ez csak egy kicsi, fehér boríték a karácsonyfánk ágai között. Név nélkül, jelzés nélkül, felirat nélkül. Legalább tíz éve, hogy a fánkról kukucskál.

Az egész azzal kezdődött, hogy a férjem Mike utálta a karácsonyt - persze nem a karácsony igazi jelentését, hanem a kereskedelmi vonatkozását - túlköltekezés... az eszeveszett rohanás az utolsó percben, hogy megvegyük a nyakkendőt Herry bácsikának és a púdert a nagymamának - az ajándékokat kétségek között adjuk át, mert semmi más nem jutott az eszünkbe.

Mivel tudtam, hogy így érez a karácsony iránt, eldöntöttem az egyik évben, hogy eltérek a hagyományos póló, pulóver, nyakkendő stb. dolgoktól. Kitaláltam valami különlegeset, csak Mike számára. Az inspiráció nem szokványos módon érkezett.

A fiunk Kevin, aki 12 éves volt akkor, az iskolája junior csapatában birkózott, és karácsony előtt nem sokkal, volt egy verseny a belvárosi templom által támogatott csapat ellen. Kopott tornacipőben jelentek meg ezek a srácok, ami úgy nézett ki, mintha csupán a cipőfűző lenne az egyetlen dolog, ami összetartja, és azonnal látszódott az éles különbség a mi fiainkhoz képest, akik menő, kék és arany felszerelést és fényes birkózó cipőt viseltek. Ahogy a meccsek elkezdődtek, azonnal elfogott az aggodalom, mert láttam, hogy a másik csapat fejvédő nélkül birkózik, ami megvédte volna a fülüket.

Ezt a luxust egy ilyen viharvert csapat nyilvánvalóan nem engedhette meg magának. Végül is elvertük őket. Minden súlycsoportban győztünk. És ahogy az összes csapattagjuk felállt a birkózószőnyegen, büszkén körbenézett toprongyosan színlelt harciassággal, egyfajta utcai büszkeséggel, amit nem lehet vereségként elismerni.

Mike mellettem ült és szomorúan rázta a fejét. "Bárcsak az egyikük nyerne" - mondta. "Rengeteg lehetőség van bennük, de az ilyen vereségek összetörik a szívüket." Mike szerette a gyerekeket - az összeset - és ismerte őket, mert egy kis foci, baseball és lacrosse bajnokságot irányított. Ekkor találtam ki az ajándékát. Azon a délután, elmentem egy helyi sportboltba és vásároltam birkózó cipőket és fejvédőket, és névtelenül elküldtem a belvárosi templomba. Karácsony estéjén, egy borítékot helyeztem a fára, a benne lévő rövid levélben leírtam Mike-nak, hogy mit tettem és hogy az az én ajándékom számára. Az ő mosolya volt a legfényesebb dolog azon a karácsonyon és a következő években.

Minden karácsonykor követtem a tradíciót - egyik évben jégkorong játékot küldtem szellemileg hátrányos helyzetű fiataloknak, a másik évben egy csekket egy idősebb testvérpárnak, akiknek a háza néhány héttel karácsony előtt égett le, és így tovább és tovább.

A boríték a karácsonyunk fontos részévé vált. Mindig az utolsó dolog volt, amit karácsony reggelén bontottunk ki és a gyerekeink, otthagyva a játékaikat, tágra nyílt szemmel, várakozással telve álltak és figyelték, ahogy az apjuk kiemeli a fa ágai közül a borítékot és felfedi a tartalmát.

Ahogy a gyerekek felnőttek, a játékokat sokkal praktikusabb ajándékok váltották fel, de a boríték soha nem veszített a fontosságából. De a történet nem ér itt véget.

A félelmetes rák miatt tavaly elveszítettük Mike-ot. Mikor a karácsony újra közeledett, még mindig túlságosan a gyászba voltam beburkolózva ahhoz, hogy fát állítsak. De a karácsony este úgy köszöntött rám, hogy egy borítékot helyeztem el a fán és reggelre három másik volt mellette.

Minden gyermekünk, a másik tudta nélkül borítékot helyezett a fára az apjának. A szokás terjed és egy nap akár tovább is bővülhet, ahogy állnak az unokáink levéve a borítékot.

Mike szelleme, mint a karácsony szelleme örökké velünk marad.

Nancy W. Gavin

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.